"Megérzem, ha egy szörny elolvassa a naplómat"
Brand-Boo Students / Szörnyek a nagyvilágból

Május 25.
Őszintén szólva, néhány szörnynek a városban kéne maradnia. "Túl meleg van." "Megcsípnek a bogarak." "Mikor tartunk ebédszünetet?" "Az ágyamban van egy kígyó!" "Egy hatalmas pók van a sátramban!" Héé! Ez itt a dzsungel! Mire számítottak? Körülbelül ezek után kezdtem el gondolkozni azon, hogy ott hagyom őket és majd egyedül hazatalálnak, aztán vettem egy mély levegőt és elkísértem őket a kristálytiszta, üdítően hideg vízeséshez, hogy megfeledkezzenek a hőségről. Befújtam őket szörnyerős rovarriasztóval (azzal, amit én kotyvasztottam, csakis természetes anyagokból), hogy megvédjék magukat a bogaraktól. Az ösvényen találtam egy árnyékos helyet és megkínáltam őket a legfélelmetesebb és legédesebb trópusi gyümölcsökkel, amit valaha is kóstoltak. Emlékeztettem a kígyót, hogy az ágyak a turisták számára vannak fenntartva, és elmondtam a póknak, hogy bár valóban gyönyörű, a szépségét talán nem a sátor belső falán kéne sugároznia. (Különösen, ha a sátorban tartózkodik egy araknofóbiás lány.) Panaszkodtam ma apukámnak a különösen hisztis csoportomról, és ő újra emlékeztetett arra, hogy a turisták, akiket körbevezetünk az 'otthonunkban', a vendégeink, és ha szívélyesen bánunk velünk, akkor vissza akarnak jönni, és el fogják mesélni a barátaiknak az itt töltött csodás pillanataikat. Azt hiszem, igaza van, de tényleg érzem a kísértést, hogy azt válaszoljam a következő turista azon kérdésére, miszerint " Itt mindig ilyen meleg van?", hogy "Csak akkor, ha épp nem havazik."

Június 1.
Múlt évben idegenvezetője voltam egy, a Monster High tanáraiból álló csoportnak. Rémisztően menők voltak és minden érdekelte őket, bár az iskolai bizalmas, Mr. D'eath elég sok időt töltött a saját árnyékában való "ugrándozással". Mivel az út öt napig tartott, sok ideig élveztük egymás társaságát. Nagyon megkedveltem Headless Headmistress Bloodgoodot, aki rengeteget tudott a dzsungelről, viszont sok olyan szuper kérdést is feltett, amikről még nem volt fogalma. Megemlítette a szörnycsereprogramját és bíztatott, hogy jelentkezzek. Nem igazán voltam ebben biztos, de azt mondta, ez egy szuper lehetőség más szörnycsajokkal és srácokkal való megismerkedésre, akiknek felkelthetem az érdeklődését Costa Shrieka felfedezését illetően, és így saját szemeikkel is megcsodálhatják az én bámulatos országomat. Szóval elküldtem a jelentkezésemet a programra, de eszembe sem jutott, hogy engem valaha is kiválasztanának. Igazából a mai napig el is feledkeztem a dologról, míg a tanácsadóm be nem hívott az irodájába, hogy elújságolhassa a kérelmem elfogadását. Olyan izgatott volt, mint amennyire én meglepett. "Ez egy nagyszerű lehetőség a számodra, és határozottan úgy vélem, hogy élned kell vele." - mondta. Még mindig nem vagyok biztos benne, de jó pár hetem van válaszolni, szóval egy ideig még gondolkozom, mielőtt meghozom a döntésemet. Remélem, nem fogja beárnyékolni a döntésemet a tény, hogy randizom valakivel, de nagyon kedvelem őt, és bár nem szoktam könnyen összezavarodni, ez most teljesen kiforgatott a megszokott ritmusomból és nem tudom, milyen irányba visz.

Június 12.
Az egyetlen túrát amit mára beütemeztem, egy nyugdíjas csoportnak tartom, melynek mindegyik szörnye az orchidea klub tagja. Minden évben kiválasztanak egy olyan helyet a szörnyvilágban, amely ismeretes az orchideáiról és közösen elmennek oda. Csak egy félnapos kirándulás, szóval úgy gondoltam, gyorsan körbevezetem őket és a nap további részét magamra szánom. Azonban nem egészen a terveim szerint alakultak a dolgok, mivel hiába voltam én az idegenvezető, szakértőkkel álltam szemben; kiváltképp az a magas és idős, nemesi családból származó vérfarkas, a ragyogó kék szemeivel és a szinte teljesen hófehér bundájával értette a legjobban a dolgát. Általában az idő többségét a feltett kérdések megválaszolásával töltöm, de ma nagyobb teret nyertek a saját kérdéseim. Olyan lelkesek és tisztelettudóak voltak mindennel, amit láttak, és amivel érintkeztek, hogy sajnáltam, amikor véget ért a kirándulás. Voltaképpen felajánlottam, hogy elviszem őket egy olyan helyre, amit ritkán mutatok meg a turistáknak. Igen, tudom, hogy ez önző a részemről, de inkább megtartom magamnak ezen csodálatos helyek hollétét, minthogy véletlenszerűen összeválogatott szörnycsoportokra pazaroljam a bemutatásukat, akik esetleg nem értékelnék. Nem mindegyikük élt az ajánlattal, sokuknak más program is be volt táblázva erre a napra, de egy kis részük csatlakozott az úthoz. Elvezettem őket egy félreeső helyre, ahol egy kis vízesés tör elő a szikla barlangjának oldalából, és gyűlik össze egy gyönyörűen tiszta, zöld vizű tóban. A tavat virágok és orchideák veszik körbe, minden létező méretben és formában. Ez a legszebb hely a dzsungelben, elakadt a lélegzetük amikor először meglátták. Természetesen, amikor anya kirepült a barlangból egy számunkra készült piknik kosárral, el kellett mondanom nekik, hogy ez az előkertünk. Amíg ettünk, mindenféle kérdést tettek fel az életemről és a jövőbeli terveimről. A többségük egyetértett abban, hogyha egy ilyen gyönyörű helyen él valaki, nehezen akarja azt elhagyni, de egyikük sem akarta megmondani, hogy mit tegyek. Kivéve a legidősebb vérfarkas urat, aki szerint ha nem megyek el, örökre bánni fogom, de ha elmegyek és később visszatérek, akkor már tudni fogom, megérte-e. Azt is megemlítette, miszerint számos dédunokája végzett a Monster Highban, és néhányuk még most is oda jár. Az ebéd után megköszönték anyunak a kiváló ételeket, nekem pedig azt, hogy megosztottam velük a hazám szépségeit. A vérfarkas nem tanácsolt mást a döntésemre vonatkozóan, de megadta a névjegykártyáját. Rajta volt a család címere és a telefonszáma. "Ha úgy döntesz, hogy elmész, csak hívd fel ezt a számot, és biztos lehetsz abban, miként a falkánk épp annyira fog gondoskodni rólad, mint amennyire te gondoskodtál rólunk." Még órákkal később is a mondatain agyaltam, szóval elküldtem Headmistress Bloodgoodnak az üzenetemet, hogy szeretnék részt venni a programban.

Június 15.
Rájöttem, hogy nem látszom egy szelíd és ölelnivaló szörnynek, legalábbis kívülről. Talán mert a dzsungel, minden szépségével együtt, egy meglehetősen kemény hely, és kicsi szörny koromtól kezdve minden körülöttem lévő dologra nagyon oda kellett figyelnem, és soha nem elfelejtenem, hogy csak azért, mert az egyik percben minden körülmény tökéletes, nem garancia arra, hogy a következőben is az lesz. Tehát erősnek kell lennem - vagy keménynek, attól függően, hogy kit akarnak látni bennem -, ami a dzsungellét bizonyos helyzeteivel együtt jár. Nemegyszer kellett először kiabálnom, majd elnézést kérnem, amikor a csoportból valaki nem vigyázott a környezetre, hiába kértem. Szóval hogyan kéne kezelnem a szakítás tényét a szörnybarátommal? Pontosan tudom, mit kéne neki mondanom: "A Monster Highba fogok járni, és szerintem a hosszú távú kapcsolat nem tenne jót nekünk, tehát az lenne a legmegfelelőbb, ha most szemtől szemben lezárnánk a dolgot, nem pedig húznánk ezt az egészet." Ez elég közvetlen, és egyből a tárgyra térős megfogalmazás. Megbeszéltem vele egy találkozót a szekrényénél, és készen álltam a betanult szövegem közlésére. Azonban amikor kinyitottam a számat, semmit sem jött ki rajta. Se egy morgás, se egy ciripelő hang, még egy nyikkanás sem. Mintha a szívem megragadta volna a nyelvemet, és csomót kötött volna rá. Olyan lehetett a hangom, mint azé a szörnycsajé, aki Spooksphere-t akar idézni miután elzsibbasztotta a száját egy fogorvos, mivel épp egy egész napos kezelésre készítik fel. Szerintem egy ponton legalább mulatságos voltam. Végül sikerült félig-meddig összefüggően ismertetnem vele a tényállást, de addigra világossá vált, hogy egyikünk sem ezt akarja. Úgy döntöttünk, adunk egy esélyt a hosszútávú kapcsolatnak. Remélhetőleg mielőtt elmegyek, valami kevésbé stresszeset is tudok csinálni, például kihúzni egy jaguárt a turisták sátrából.

Június 18.
Ma korán elhagytam a barlangot, és elrepültem azon szikla csúcsához, amely a minket körülvevő fák sűrű lombkoronái fölé emelkedik. Leültem a peremére és hallgattam az elhalványuló éjszaka moraját. Ez az az idő, amikor az éjszakai teremtmények lehunyják szemeiket az alváshoz, a nappaliak pedig kinyitják az ébredéshez. Szeretem ezt a napszakot, ez az egyetlen perc, amikor csendes a dzsungel. Csak egy rövid pillanat az egész, mielőtt felkel a Nap és új nap kezdődik. Vajon létezik olyan időpont a városban, amikor ilyen csend honol? Nos, azt hiszem meg kell tanulnom, mit jelent turistának lenni. Remélhetőleg jobban fogok hallgatni a Monster High-beli idegenvezetőimre, mint a turisták rám...haha.

Június 20.
Monster High! Néhány...onnan érkező lény, magával vitt a szellem orchideából! Mintha valami közönséges rémpitypang lenne. Már csak egy maroknyi szellem orchidea maradt a szörnyvilágban, és a gondolat, hogy valamilyen szörny, bármilyen szörny ellop egyet a dzsungelből, csakhogy hozzáadhassa a gyűjteményéhez, felforralja a véremet. Nem tudok jó lelkiismerettel olyan iskolába járni, amely hagyja, hogy egy ilyen megtörténhessen. Úgy érzem, elbuktam az otthonomat védelmező kötelességeimben. Itt kellene maradnom és nem engednem, hogy bármilyen szörny még egyszer a dzsungel területére léphessen, de az orchidea ettől még mindig olyan helyre kerül, ahová nem szabadna. Nem, el kell mennem a Monster Highba, és akkor vissza tudom hozni a szellem orchideát az őt megillető környezetébe. A természetbe, ahol soha többé nem lesz újra kitéve a veszélynek.

Forrás: saját fordítás / monsterhighfansite © 2016