"Ebben a naplóban rejlenek a merész menekülés részletei, egy fáradtságos úté, egy kis félreértésé és egy szokatlan szökésé."
Gloom and Bloom / Gyászos hangulat - Virágos parti alap baba

Virágzás a szabadságba
Amanita kimászott a régi poros sírhelyről, megízlelni a friss levegőt és napfényt. Olyan hosszú ideig volt a föld alatt, hogy már el is felejtette milyen jó éreznie a meleget az arcán és a fürtjein. Amanita legbecsesebb jellegzetessége a haja, vagyis ezt nyilatkozta - legalább több mint száz alkalommal - és tisztában is van vele, hogy milyen ragyogóan fénylik a napsütésben. Oldalra emelte karjait és addig nyújtózott, amíg be nem szippantotta a kellő energiát ahhoz, hogy képes legyen elsétálni a karavánig, amit a messzi távolban fedezett fel. Letekintett a ruhaujján kapaszkodó kukac állatkájára, és Amanita egy pillanatra feszélyezve érezte magát a viselt öltözéke miatt; bizonyára stílusosnak minősültek - de inkább csak a múltban - mikor először felöltötte magára, a divat természetesen változik 1300 év alatt. Persze mindentől függetlenül Amanita még mindig gyönyörű, és a melegtől a Napnál is csodálatosabb. A karaván lelassulni látszott, mintha táborhelyet keresnének éjszakára. Amanita gyorsan kitalálta, hogy integetni és kiabálni fog, de az annyira közönséges - különösen egy ilyen társadalmi státuszban álló személynek -, szóval elhatározta, az lesz a legjobb, ha addig sétál, amíg a táborhoz nem ér, és így meg tudja őrizni gondosan megművelt méltóságát. Abban sem volt biztos, normi-, vagy szörnytáborról van-e szó, szóval óvatosan közelítette meg a helyet. A szerencse úgy hozta, hogy szörnyekből állt a karaván, amitől annyira megkönnyebbült, hogy nem akarta tönkretenni az alkalmat a mentőexpedícióba való bekeverésükkel. Nem lenne erre elég idő, és mivel De Nile-ék nem mennek sehova, várhat vele holnapig, vagy talán azutánig.

Átültetve
Amanita tovább haladt a karavánnal, felajánlották neki, hogy elviszik a tengerparti nagyvárosba, és mivel nem tudott egy jó indokot sem felhozni arra, miért ne csatlakozzon hozzájuk azonnal, velük tartott. Természetesen Amanita a karaván szörnyeit azonnal elbűvölte, nem tudtak ellenállni az ilyesfajta tökéletesség látványának. Azt gondolták róla, valamiféle elveszett hercegnő. Mindenféle bizonyíték nélkül feltételezték ezt, Amanita pedig nem állt le vitatkozni velük egy ilyen jelentéktelen technikai kérdésről. Amanita azonban megsértődött, amikor a karaván civilizálatlan tagjai kérdéseket tettek fel neki arról, hogyan is került a sivatagba egyes-egyedül ellátmány és víz nélkül, és hol lehetnek az útitársai. Amanita nem úgy kezelte a dolgot, mintha bírósági kihallgatáson lenne, már nyilvánvaló volt a számára, hogy a viselkedésmód jelentősen romlott az elmúlt 1300 év alatt, különösen amióta a köznép kérdésekkel bombázhatja az előkelőségeket. Végül, a kérdések hada egy igényes válaszokra váró csoportot boronált össze, és Amanita késztetést érzett arra, hogy visszameneküljön a sivatagba. Aztán egy szörnylány kísérteties hangja csendült fel a háta mögött. "Kiabálással nem feditek fel a titkát, a hangotok felemelésétől kicsírázik az elültetett mag. Hagyjátok békén, mindannyiunknak vannak mélyen elásott titkai, ami rémületet idézne elő a saját környezetünkben és időszámításunkban." Az Amanitát körülvevő szörnyek abbahagyták a kérdezgetést, udvariasan meghajoltak és gyorsan elsétáltak. Amanita megfordult, hogy megköszönhesse a lány tettét, de miután meglátta kitől származott a segítség, szinte önként futott csatlakozni a kérdezők tömegéhez. A lány magas és erős volt, kecses alakkal és parancsnoki kifejezéssel. Smaragzöld csuklyás köpenyt viselt az utazó ruhája felett, és a kámzsája elég nagy volt ahhoz, hogy eltakarhassa vele a szemeit, de annyira mégsem bő, hogy a kígyózó hajfürtjei alkalomadtán kitekinthessenek alóla. Amanita, kinek tájékozottságát az egész szörnyvilágban dicsőítették, tisztában volt azzal, hogy a lány csakis Medúza lehetett, a legendás Gorgonok egyike. Mivel Amanita nem látta meg Medúza szemeit - ami persze kedvező dolog -, különös kapcsolatot érzett kettejük között, és tudta, hogy nem tart sokáig, amíg a gorgon kivívja hősi tekintélyét. Medúza továbbra is figyelte őt szó nélkül, amitől Amanita ráeszmélt, hogy ez nem az első ilyen alkalom. Ha ez mind igaz, meglehetősen kellemetlen lenne Amanita számára, aki annak ellenére, miként hozzászokott, hogy hódolattal tekintenek rá, biztosan nem tetszene neki, ha Medúza kígyói rászisszennének. Nyilvánvalóan féltékenyek rá. Végül Medúza így szólt: "Ez mégis felvet némi kérdést...felvet némi kérdést." Mást nem említett, a csuklyáját még jobban az arcába húzta, majd visszament a táborba. Egyértelműen egy hírességgel állt szemben. Amanita visszament a sátrába, az ágya viszont puklisabb volt az általa megszokottnál, amitől egész éjjel rémálmok gyötörték.

Gyomok között
Mikor Amanita megtudta az egyik teve idomártól, miszerint a jószágok melletti sétálás helyett akár meg is ülhetné őket, ragaszkodott ahhoz, hogy beszélhessen a karaván mesterrel. Amanita odatipegett a karaván vezetőjéhez, akiről végre kiderült, hogy egy hölgy, ráadásul maga Medúza. Visszahátrált, majd figyelemmel kísérte a kritikus összepakolási folyamatot, parancsokat osztogatott és minden csomagot jól megmozgatott. Medúzát kámzsája sokáig hátráltatta, ráadásul egy félelmetes maszkot is viselt alatta, annak lyukain zafír pók szemek tükröződtek vissza; az egyiken nem lehetett belátni, nyilván azért, hogy csak Medúza tudjon kitekinteni rajta keresztül. Amanitának türelmesen és alázatosan kellett várakoznia, amíg Medúza rá tudott szánni egy röpke pillanatot, de toleranciája nem járt olyasfajta jutalommal, mint amire számított. "A tevéket áruszállításra használjuk; nincs szükségük további extra nehezékre egy olyan lány által, aki önmagától is tökéletesen képes a sétálásra." Majd, hogy még jobban megsérthesse, Medúza a problémát lezártnak tekintette és szándékosan figyelmen kívül hagyta Amanitát, mintha jelenléte már nem is lenne érdekes a továbbiakban. Amanitának nagyszerű ötlete támadt, leül valahova és nem mozdul addig, amíg az igényeit ki nem elégítik. De a tevék útnak eredtek és egyáltalán nem foglalkozott egyik szörny sem az érzéseivel. Az tény, hogy az egyik nehéz felfogású minotaurusz megpróbált viccet űzni a tevegelési terveiből, amiért ő meg akarta győzni Medúzát, hogy dermessze Amanitát kővé, és szíjazzák oda a többi poggyász tetejére. Amanita sírni szeretett volna, de nem akart veszíteni a nedvességtartalmából ezen durva és nemtőrödöm lények miatt.

Durván metszve
A táborban már a rém korai órákban is nagyobb volt a hangzavar a megszokotthoz képest, és Amanita nem volt szívélyes hangulatában a zavaró tényezőtől. A kialvatlanságtól hervadni kezdett a levele, gyökerei összegabalyodtak és alábbhagyott a csírázása, úgyhogy egyik része sem festett túl jól. Senki sem mondta el neki mi történik, szóval úgy döntött, visszafekszik az ágyába, amíg a Nap a megfelelő helyről nem süt az égbolton. Amikor Amanita kényelembe helyezte magát és újra elaludt, bosszantó karmolászást hallott a sátrának 'ajtaján', majd ismerős hang szólította a nevén. "Amanita, gyere ki azonnal!" Amanita megtagadta a durva hanglejtésű kérést, egyszerűen figyelmén kívül hagyta a dolgot. Aztán kinyílt a sátrának bejárata és Medúza lépett be rajta. A zöld fényesség belengte csukjáját, szóval Amanita láthatta, hogy Medúza szorosan összeszorítja az állkapcsát. Amanita még soha nem csinált ilyet, mert az fejfájáshoz és virágpor lerakódáshoz vezetne. "Te mentél be a készleteket tartalmazó sátorba és ittál meg két hordó forrásvizet?" Amanita összezavarodott a kérdéstől és attól, hogy Medúza miért volt ideges. Természetesen ő itta meg a forrásvizet. Mi más választása lett volna, a kútvíz, amin az egész karaván osztozkodott? Nem, nem és nem, olyanról szó sem lehet. Medúza megragadta kezeivel a kámzsája oldalát, és egy pillanatra Amanita nem tudta, hogy visszakozzon vagy szint valljon-e. "Az a víz arra volt, hogy eladjuk a városban, nem pedig a Te igényeid kielégítésére." Amanita felháborodott és azt mondta, őt nem lehet hibáztatni, ha a hordók nem voltak egyértelműen megjelölve. Nem tudta megmondani, hogy a sziszegés amit hallott, Medúzától vagy a kígyóitól származott-e. "Megbeszéljük, miként tervezed kifizetni a víz árát, ha elértük a célállomást." - szólt Medúza, aztán sarkon fordult és elhagyta a sátrat. Amanita azon tűnődött, nem-e lett volna jobb a kriptában maradnia De Nile-ékkal.

Vár a jobb kert
Amanitát boldoggá tette, hogy megláthatta a város fényeit és érezhette az óceán illatát. Ezek azt is jelentették, hogy nem kell tovább együtt lennie a szörnykaravánnal, akik nem a neki megfelelő társaság, és nem voltak hajlandóak méltó módon kezelni a vitathatatlan szépségét és báját. Medúza nem hozta fel újra a vízzel kapcsolatos ügyet, szóval Amanita úgy érezte elfeledkezett róla, vagy csak rájött, mennyire önzően viselkedett vele. Egyik feltételezése sem volt igaz, Medúza később megkereste Amanitát, és odaadta neki a víz áráról készült számlát. Amanita elmagyarázta Medúzának, hogy az összeg szerinte nevetséges és vele nem lehet szórakozni, úgyhogy Medúza felajánlotta a tartozás ledolgozásának lehetőségét, ha megitatja a tevéket és feltakarít utánuk egy teljes hónapig. Miután Medúza távozott, Amanita ténylegesen sírva fakadt; illatozó gyom akart lenni, mielőtt nekiáll az itatásnak és takarításnak a rengeteg rossz szagú állat után. A jó híre, nem beszélve a manikűrjéről, ezt nem fogják túlélni. Amanita úgy gondolta, elérkezett az idő egy újabb hosszú, hosszú szundikálásra, és amikor majd újra felébred, talán olyan helyen találja magát, ahol a szépségét ünnepelik és méltányolják azért aki; egyenrangú felektől mentesen.

Forrás: saját fordítás / monsterhighfansite © 2016