"Ne merészkedj a naplóm dzsungelébe!"
Basic / Alap

07.10.
Apu el akar küldeni egy Monster High nevű suliba. Ez viszont a dzsungel elhagyását vonná maga után és ez nem tesz boldoggá. Apa szerint tanulnom és szocializálódnom kell korombeli szörnyek társaságában. Szerinte az, hogy együtt lógok pár idős őrült tudóssal a kutatóállomáson, nem tanít meg a való világban élni és nem is alkalmas arra, hogy velem egyidősekkel legyek. Pfffftttt... a barátkozás a madaraknak való. Tudom, megkérdeztem róla őket.

7.15.
Talán mégis a Monster Highban kötök ki, pedig már rengeteget érveltem ellene. Tudom, hogy nem kellene olyan nagyon ellenkeznem, de hát itt élek a kutatóállomáson, amióta csak apa és Dr. Moreau tíz esztendővel ezelőtt rám talált a dzsungelben menekülés közben, és örökbefogadott. Ez itt az én otthonom, és tudom, hogy rettentően hiányozna nekem. Na meg persze apa is! Ő volt az első szellem, vagyis inkább az első szörny, akinek nem négy lába volt azok közül, akiket láttam, és épp úgy méregette az állatok nyelvét, mint én. Hát jó, majdnem úgy, mint én. A kiejtése nem egészen tökéletes, amikor jaguárnyelven megszólal, de az állatok figyelmesek, és nem szólnak érte. Mindenesetre megmondtam, hogy ha én elmegyek a Monster Highba, akkor az állomás elveszít egy állatnyelvi tolmácsot, amire még az őrült természettudósoknak is szükségük szokott lenni a kutatóexpedícióik során. De hát apa csak egy szellem, és nem lehet jelen mindig és mindenhol. Azt gondoltam, ez elég jó érv, csakhogy apa és Dr.Moreau emlékeztetett rá, hogy az expedíciókat mindig a száraz évszakban tartják, ami a nyári szünetre esik. Azt is mondták, hogy a kutatóállomás számára hosszú távon hasznosabb, ha más szörnyekhez is hozzászokom, ugyanis hamarosan túrákat is fognak kínálni, hogy az állomás kutatótevékenységét támogassák, és akkor én lennék a túravezető. Dr. M így fogalmazott: "Az nem sokat segít nekünk, ha minduntalan elszaladsz és elrejtőzöl, amint egy másik szörnnyel kellene találkoznod." Így hát megmondtam nekik, hogy elgondolkodom majd a dolgon.

07.25.
A ma reggeli futásom közben fedeztem fel, hogy van egy látogatónk a lombházban, vagyis inkább kettő. Az egyik egy rémálom, aki épp a gyepünkön legelészett. Még sosem láttam egyet sem, legalábbis nem ébren. Felemelte a kezeit és azt fujtatta, "Ki van ott?", még mielőtt közelebb mehettem volna. Biztos megérezte a szagomat, mert szinte nesztelenül járok-kelek a dzsungelben. Azt válaszoltam, "A nevem Jane és a barátod vagyok." A rémálom hátrébb lépett és felém hegyezte füleit. Gyengéden nyerített: "Majdnem úgy viselkedsz, mintha értenéd, amit mondok... milyen furcsa." Biztosítottam róla, hogy valóban értem őt. Ekkor felém sétált, kicsit lebiccentette a fejét és megrázta a sörényét, "Nos, akkor nagyon viszket a bal fülem töve, és mivel a gazdám mással van elfoglalva, lennél olyan kedves és megvakarnád?" Boldogan tettem, nagyon élvezte és meg is könnyebbült. "Áruld el drágám, mégis hogyan értheted a mondandómat?" Felvilágosítottam, hogy én magam sem tudom, de mindig is tudtam kommunikálni az erdő élőlényeivel és állataival. "Ahh, szóval te vagy az, kit gazdám keres. Valószínűleg a karámodban… illetve házadban vár rád." Az első gondolatom a megfutamodás volt. Inkább mászom meg a legmagasabb fát, a legnagyobb szélben, a legsötétebb éjszakán, a legnagyobb vihar közepette, minthogy új szörnnyel találkozzak. Inkább sárkányok közé futnék, azok sem ijesztenek meg annyira, de összekaptam minden bátorságomat és lassan felmentem a lépcsőn. Hallottam, ahogy Apu az ocelotos történetet meséli a látogatónak, melyben az állat mesélt nekik egy fiatal szörnyről, aki egymaga él a dzsungelben. Apáék kíváncsiak voltak, szóval elhatározták, hogy megkeresnek. Sok időbe telt, mivel nem akartam, hogy bárki is rám akadjon. Végül megtaláltam a voodoo lajhárommal, Needles-szel egy barlangban bujkálva távol a civilizációtól. Sok türelem és kedvesség árán rávettek, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Mikor felértem a lépcső tetejére, Apu és Dr. M egy nagyon kifinomultan öltözött szörnnyel teáztak, kinek feje a másik széken foglalt helyet. Mikor meglátott felkapta a fejét, visszatette a nyakára és felállt. Apa is felállt és így szólt: "Jane, szeretném bemutatni Headless Headmistress Bloodgood-ot (Vércse igazgatónőt), aki velünk marad majd néhány napig és van egy ajánlata a számodra." Rám mosolygott, majd üdvözölt: "Szia, Jane, hallom gondolkozol azon, hogy a Monster Highba járhass." Tudtam, hogy el kellett volna futnom, amikor megvolt az esélyem.

07.26. 
Vércse igazgatónő nagyon érdekes szörny. Kedves, udvarias, és ahogy ma elnéztem, keményebb is, mint amilyennek mutatja magát. Megkért, hogy vezessem körbe a dzsungelben. Az a rész különösen érdekelte, ahol Dr. M és Apa megtaláltak. Voltak kétségeim, hogy bírja-e majd, hisz elég hosszú és nehézkes út vezet oda és az ösvények túl keskenyek a rémálmának. Gyalogolnia kellett. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, nem fog lelassítani. Needles-t otthon hagytam és az orrára kötöttem, hogy ne kövessen minket, erre ő kinyújtotta a nyelvét, az egyik szemét kinyitotta, majd visszaaludt. Vércse végig tartotta az iramot, még a sáros és meredek ösvényeken keresztül is. Sosem panaszkodott, hogy „Mennyi van még?”. Kérdezett az állatokkal való kommunikációs képességemről, és mondtam, hogy igen, megértjük egymást, de ez nem azt jelenti, hogy tudom irányítani őket. Az állatoknak lelkük és napirendjük van, nem fogják azt csinálni, amit akarsz, csak mert beszéled a nyelvüket. „Nem úgy, mint egy gimnáziumot igazgatni tele állatokkal,” válaszolt kacagva az igazgatónő. Végre elérkeztünk a „régi otthonomba”, habár a növények majdnem teljesen benőtték a kunyhót. Körbenéztünk és beszélgettünk a múltamról és a jövőmről, amivel szembe kell néznem. Nagyon megszerettem Vércsét, úgyhogy lehet, adok egy esélyt a Monster Highnak.

08.02.
Nem tudom mennyi ideig éltem a dzsungelben egyedül. Az őserdő teremtményei nem úgy számolják az időt, mint a civilizált szörnyek. Mi… vagyis ők, a száraz és esős évszakokat számolják, vagy különleges jelenségeket, például földrengéseket és vulkánokat, vagy olyan éveket, amikor nem terem annyi fajta étel. Így nem tudom pontosan, mennyi idős vagyok. Nem is igazán tudom, milyen fajta szörny vagyok. Apának, mint őrült tudósnak rengeteg könyve van, rengeteg féle lénnyel, de egyikben sem találtam magamat. Jó, nem kifejezetten magamat, az fura lenne, de hozzám hasonlót. Apu szerint a dzsungel annyira hatalmas, hogy sok fajt még fel sem fedeztek. Az egyetlen nyomom Needles, és persze a sétabotom – sosem túrázom nélküle, úgy érzem, kötődik a misztikus múltamhoz. Needles-t is kérdeztem, de annyit mondd csak, mint maga a bot. Szerintem tud valamit, de nem akarja elárulni. Talán megtudom, talán nem. Jó életem van, úgyhogy panaszra semmi okom.

8.15.
Az elmúlt négy hét alatt újra alaposan átgondoltam apa javaslatát. Elmegyek a Monster Highba, bármilyen halálosan nehezemre is esik megtenni ezt a lépést. Már a puszta gondolattól is, hogy háromnál több szörnnyel együtt kell egy időben, ugyanabban a teremben tartózkodnom, arra késztet, hogy felmásszak egy fára, vagy elbújjak egy nagy lyukba. Persze tudom, hogy nem reagálhatok így örökké, úgyhogy megpróbálom a legjobbat kihozni ebből a helyzetből. Még ha nem is sikerül félszegségemet teljes egészében legyőzni, remélem, hogy pokoli jól megértjük majd egymást a többi szörnnyel.

Forrás: Monster High magazin + Tomi fordítása / monsterhighfansite © 2016