San Diego Comic Con

Február 28.
Ma elmentem a sulis koponyalabda meccsre. Ennek a kerülteti döntőnek nagy tétje volt: ha a Monster High csapata nyer, továbbjut az állami bajnokságra!

Az ellen a vízköpőcsapat ellen játszottunk, amelyik tavaly kiejtett bennünket. Rém szoros küzdelem volt, a szurkolók majdnem szétszedték a tornatermet. Én természetesen szurkoltam a csapatunknak, de azt is nagyon reméltem, hogy ez a meccs Manny számára jobb lesz, mint a tavalyi. Tudtam ugyanis, hogy ő úgy érzi, miatta vesztettek, pedig a csapata nem hibáztatta emiatt. Mert Manny… nos, nem is tudom biztosan, milyen ő.

Amikor a Monster High-ba került, kiállhatatlan volt, állandóan cikizte a többieket, így szinte mindenki kerülte őt. De a tavalyi meccsen történt valami, és azóta teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna.

Végül az idei meccs nagyon jól sikerült számára: nem csak a csapata nyert, de ő szerezte a győztes pontot! Bár semmi szükség nem volt rá, az izgalmat azért én is fokoztam kicsit, amikor lebucskáztam a lelátóról. Ez annyira jellemző rám! Szokás szerint nem néztem a lábam elé, és nem vettem észre, hogy ott, ahová lépek, nincs is padló. Sikerült megrántanom a bokámat… förtelmesen fájt. A csapatunk edzője, Múmia úr látta, mi történt, odajött hozzám, megvizsgált, aztán megkért néhány szörnyet, hogy kísérjenek be az öltözőbe. Ott jó szorosan bepólyálta a bokámat, adott két mankót, és értesítette a balesetről a szüleimet. Így sajnos lemaradtam a nagy győzelmi buliról, pedig hallottam, hogy Manny keresett.

Március 5.
Úgy döntöttem, a tudományosság érdekében mostantól listát vezetek a horzsolásaimról, zúzódásaimról, sebeimről, púpjaimról és ficamaimról. Ehhez kidolgoztam egy mérési skálát, ami szerint a fájdalomérzet alapján egyértelműen osztályozhatom a sérüléseimet:

1. Aúú!

2. Egy perc, és helyrejövök…

3. Ó, a csudába, ez tényleg fáj!

4. Orvost!

5. Ne indulj az alagúton a fény felé!

Remélem, egy nap eljutok majd odáig, hogy egy-egy eset után csak a fájdalom szerinti számot kiáltom majd, ezzel magamat és a környezetemet is megkímélem a hosszú jajgatástól és panaszkodástól.

Gyorsan lett alkalmam gyakorolni is, miközben ma a mankóimmal a házban közlekedtem. A hálószobámtól a konyháig pattogva egy csomószor kiabáltam, hogy „Egy!”. Amikor odaértem, apu megkérdezte, jól vagyok-e, és én elmondtam, hogy csak az új pontozási rendszeremet próbálgattam.

– Ó, az jó! – mondta. – Már megijedtem, hogy mostantól csak binárisan beszélsz velünk.

Erre én közöltem, hogy ha nem félnék attól, hogy a következő negyed órát a padlón hemperegve töltöm azt kiabálva, hogy „Néééégy!”, akkor most jól bokán ütném a mankómmal. Ő nevetett, nyomott egy puszit a homlokomra, és kinyitotta nekem a verandára vezető ajtót. Én elindultam a kékeszöld lámpákkal szegélyezett úton a csillagvizsgáló felé, amit apu épített nekem.

Apu inkább a körülötte lévő dolgokra figyel, mint a csillagokra, de csodálatosan jó mérnök. Nyitható tetejű és 360 fokban forgatható obszervatóriumot épített nekem, hogy alig kelljen mozgatnom a teleszkópomat. Nem az a fajta szörny, aki gyakran mondogatja, hogy szeret, de én ezt mindig is éreztem.

Ma az Aldebaran felé fordítottam a távcsövet. Ez egy nagy, vörös csillag, a bika csillagkép szeme. Míg figyeltem, két meteor csapódott egymásnak a csillagos égen, és terítette be a sötét űrt szikrázó tűzijátékkal. Ha hinnék az előjelekben, akkor most azt gondolhatnám, ez ómen volt! Hah! Na persze…

Március 6.
Ma a szekrényem mellett álldogáltam, Manny pedig észre sem vett, amikor elment előttem. Lehet, hogy ki kellene terjesztenem a pontrendszeremet a szív és lélek sérüléseire is… Ez akkor egész biztosan egy erős kettes lett volna.

Március 7.
Ma este meglátogatott Gigi, együtt néztük a csillagokat. Ez a szörnycsaj annyira rém cuki, és olyan lelkesen veti bele magát a lámpáson kívüli élet minden egyes apró pillanatába, hogy vele igazán izgalmas minden. Megnéztük a Szaturnusz gyűrűjét, a Marsot és az Alfa Centaurit, de akkor jött egy vihar, és a felhők eltakarták az eget, mi pedig beszélgetni kezdtünk. Viccből megkérdeztem, ő mit kérne magától, ha teljesíthetné a saját kívánságát, mert én nagyon szeretném tudni, mi jár Manny fejében. Ő nevetett, és azt válaszolta, hogy a kívánság sokszor sokkal érdekesebb, amíg be nem teljesül. Azt mondta, ez nem tűnik ugyan logikusnak, de gyakran igaz.

Nem hiszem, hogy értem, mire gondolt, de neki sokkal nagyobb tapasztalata van az ilyen dolgokban, ezért nem tehetek mást, hiszek neki.

Március 9.
Ma a harapdában Draculaurával, Clawddal, Abbeyvel és Heath-szel ültem egy asztalnál, amikor elment mellettünk Manny a tálcájával, Heath pedig szólt neki, hogy üljön le hozzánk. Az egyetlen szabad szék velem szemben volt, és úgy láttam, mintha Manny elpirult volna. Azt hittem, nemet fog mondani, de végül leült.

Éppen arról az üstökösről beszélgettünk, ami ötszáz évente csak egyszer húz el a földhöz közel, és Draculaura az elmúlt két alkalommal látta is. Azt mesélte, voltak szörnyek, akik az égi jel megjelenését rossz ómennek tartották, és sikoltozva bújtak el a katakombákban. Ezen jót nevettünk, én pedig javasoltam, rendezzünk nálam egy üstökösnéző bulit, amikor az legközelebb látható távolságba kerül. Manny erre kijelentette:

– Kit érdekelnek a csillagok meg üstökösök meg az ilyen baromságok? Tiszta ökörség olyan helyeket nézni, ahová úgysem juthatunk el soha!

Ez annyira meglepett, hogy kifakadtam, és rákiabáltam:

– Csak akkor ökörség, ha az agyad helyén annyi izom van, hogy egy csepp hely sem marad a fantáziának!

Azt hiszem, még az sem esett volna rosszabbul, ha Manny azt mondja, szemtelen vagyok. Megkértem Draculaurát, hogy vigye vissza a tálcámat, felkaptam a mankóimat, és egyenesen a lányvécébe bicegtem, ott bezárkóztam az egyik fülkébe és feltört belőlem a négyes szintű sírás.

Nemsokára kopogott valaki az ajtón.

– Hagyj békén! – kiáltottam ki.

– Abbey vagyok. Orrba vertem Mannyt helyetted.

Felugrottam, és kirontottam a kabinból.

– Hogy mit csináltál? – kiáltottam rá.

– Nyugi, csak vicceltem – mondta ő.

Nem tudtam, most haragudjak-e rá, vagy menjek vissza bőgni. Abbey viszont folytatta és elmondta, hogy Manny éppen olyan, mint az ő bátyja.

– Ő is olyan nagydarab srác, mint Manny, és nem képes beszélni egy jetilánynak az érzéseiről, ezért hatalmas hógolyókat gyúr, és azokkal dobálja meg a csajt, aki tetszik neki. Manny nem tud hógolyót gyúrni, ő szavakat vág hozzád.

Elmondtam neki, hogy szerintem ez a lehető legbutább módja annak, hogy valaki kimutassa, hogy kedvel. Abbey bólintott.

– Igen, a hógolyó sokkal kevésbé fáj.

Azt hiszem, igaza van. És attól tartok, ez a négyes nem csillapodik egyhamar hármassá. És Giginek is igaza volt: sokszor jobb nem tudni, mi jár egy másik szörny fejében.

Március 10.
Ma reggel egy papírlapot találtam a szekrényemben. A szellőzőnyíláson dugta be valaki, de olyan apróra hajtogatta, hogy először azt hittem, egy rágót nyomott be a lyukon egy arra járó szörny, és majdnem ki is dobtam. De amikor kibontottam, egy üzenetet találtam rajta aprólékosan rajzolt betűkkel írva:

Ne haragudj!

MT.

Körülnéztem, hogy meggyőződjek róla, nem egy szörnysrác akart-e megtréfálni, de a környéken minden normálisnak tűnt, már amennyire egy órára igyekvő szörnyekkel teli folyosó normálisnak tűnhet.

Ez az üzenet jelentősen enyhítette a fájdalmamat. Ha teljesen el nem is tüntette, de a négyest biztosan levitte egyes szintre.

Március 12.
Nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek leírni mindazt, ami ma történt, de meg kell próbálnom. Előadás volt ma a suliban, a vampiteátrumban, amin minden diáknak rész kellett vennie. Egy híres kentaur vadológus mesélt az utazásairól és felfedezéseiről, legalábbis Vércse igazgatónő ezt hirdette ki a hangosbeszélőn, és ez egész izgalmasnak is tűnt.

Mire lebicegtem a vampiteátrumba, minden szék foglalt volt már, egyetlen hely maradt szabadon egy középső sor közepén. Körülnéztem, megláttam Mannyt is feljebb, Heath mellett. Sikerült beugrálnom az üres székre anélkül, hogy nagyobb kárt okoztam volna magamban vagy a szörnytársaimban, de a mankót kint kellett hagynom a falnak támasztva, mert az nem fért volna el a sorok között.

Mint kiderült, az előadó igazából csak szájhős volt, harminc percig fényezte magát, majd elővezetett egy kimérát. Biztosított minket, hogy teljesen megszelídítette az állatot, de a vadológia tankönyveink szerint ez lehetetlen. Úgy tűnik, ez mindenkinek eszébe jutott, mert a diákok feszengeni kezdtek, és a legközelebbi kijárat felé sandítottak. Az előadó újra elmondta, hogy a kiméra olyan ártalmatlan, akár egy kiscica, mire az állat tűzcsóvát lövellt az egyik színpadi függönyre. A diákok között kitört a pánik, mindenki tülekedve rohant kifelé. Láttam, hogy a nagy tolakodásban feldöntötték és a székek alá rúgták a mankómat, és ráébredtem, hogy innen nem fogok épségben kijutni. Ám ekkor megéreztem, hogy valaki felemel a székből. Felpillantottam, és megláttam Manny mosolygó arcát.

– Elvihetlek? – kérdezte. A karjában tartott.

Én csak bólintani tudtam, és egy pillanat múlva már kint is voltunk a többiekkel a suli előtt. Adtam egy puszit az arcára, ő pedig gyengéden letett.

Azt hiszem, szükségem lesz egy új pontrendszerre, hogy a szívrepesést is mérni tudjam.

Forrás: monsterhigh.hu