San Diego Comic Con

Február 28.
Nem jön álom a szememre. A fülem még mindig cseng a közönség üdvrivalgásától, és a lapockám is sajog a sok gratuláló hátba veregetéstől. Ezerszer felidéztem már magamban a nyerő dobást, és még mindig nem untam rá.

Szoros meccs volt az ellen a vízköpőcsapat ellen, akik a tavalyi válogatón kiejtettek minket. Ma estig annak a mérkőzésnek az emléke nem hagyott aludni. Akkor egy ponttal vezettünk, és nem volt más dolgunk, mint hogy megtartsuk a labdát, és kihúzzuk a meccs végéig. Deuce felvezette a labdát az ellenfél térfelére, és három védő is rá ment, én pedig szabadon maradtam. Deuce átpasszolta a labdát nekem, én pedig ahelyett, hogy megvártam volna, amíg a védők lerohannak, és visszapasszoltam volna a labdát neki, a csapat legjobb cselezőjének, úgy láttam, hogy szabad utam van az ellenfél kosara felé, ezért nekiiramodtam zsákolni. Csakhogy ez csapda volt, az egyik játékosuk az utolsó pillanatban kilépett elém, mi pedig büntetőt kaptunk, mert nekirohantam. Két pontot szereztek, mi hátrányba kerültünk, és véget ért a meccs – azzal együtt pedig a csapatunk számára a bajnokság is. Én pedig egész évben arra vártam, hogy helyrehozhassam ezt a hibát.

A helyzet most szinte ugyanaz volt, mint egy éve, csak most ők vezettek egy ponttal, és tíz másodperc volt hátra a mérkőzésből. Deuce felvezette a labdát, két védő ment rá. A csapatunkból egyedül én voltam szabadon. Deuce nekem passzolta a labdát, én pedig cselezve elindultam, mintha zsákolni akarnék. Ekkor egy játékosuk elém ugrott, éppen úgy, mint tavaly, hogy büntetőt szerezzen maguknak, de én most nem rohantam neki, hanem négy és fél méterre a kosaruktól kiléptem oldalra, felugrottam, és rádobtam. Csont nélkül bement.

A vízköpők kővé dermedten álltak, és csak néztek, de látszott, dühösek, amiért a trükk nem jött be úgy mint tavaly. Nem tudhatták, hogy én egy éve napjában százszor is ezt a dobást gyakoroltam, hogy álmomból felkeltve is sikerüljön. Meccsen soha nem használtuk a figurát, mert nem akartuk, hogy a többi csapat, különösen a vízköpők megtudják, mire készülünk, de edzésen minden nap ezt gyakoroltuk. És terv szerint működött is!

Irist is láttam a meccsen, és ettől még idegesebb lettem. Hallottam, hogy a végén megsérült, és ezért nem tudott jönni a győzelmi bulira sem. Remélem, jól van. Felhívhatnám, de nem tudom, mit mondjak neki, és attól félek, csak butaságokat hordanék össze. Na, csodás, ma már biztosan nem jön álom a szememre!

Március 5.
Mindig is nehezemre esett szavakba önteni az érzéseimet. Úgy érzem, mintha a mondandóm labirintusba keveredne a fejemben, és amikor a szavak végre megtalálják a kiutat, kiderül, hogy zsákutcába jutottak. Ez pedig legalább annyira dühítő, mint amikor vörös posztót lóbálnak előttem.

Az elején a Monster High-ban nem volt egyetlen barátom sem. Előtte pedig, általánosban én voltam a legkisebb az osztályban. Egy goblin és a haverjai folyton cikiztek, és én nem tudtam megvédeni magamat. Túl kicsi voltam ahhoz, hogy visszaadjam nekik, túl lassú ahhoz, hogy elfussak, és túl szégyellős ahhoz, hogy szóljak a tanáraimnak vagy a szüleimnek, ezért elfojtottam magamban a keserűségemet és a dühömet. De a gimi előtti nyáron valami különös dolog történt. Hirtelen nőni kezdtem, úgy tizennyolc centivel magasabb lettem, és nagyon megizmosodtam, miközben a nagybátyám kőbányájában hordtam a márvány- és gránittömböket. Amikor hazaértem a nyári munkából, a szüleim alig ismertek rám. Külsőleg teljesen megváltoztam hát, de belül ugyanaz a fiú voltam, aki korábban.

Sok szörny azt hiszi, csak a nagydarab gyerekek cikizik a többieket a suliban, de ez nem igaz. Egy szörny sokféleképpen bánthatja a másikat anélkül, hogy hozzáérne. Az a goblin az általánosban nem volt túl nagytermetű, de a többiek mind viccesnek tartották, amikor engem cikizett, és ha visszaszóltam, mindig azzal jöttek: „Mi van, nem bírod a viccet?” Pedig az nem vicc, ha a társaságban mindig csak egy szörny van, aki nem nevet, a poén pedig az ő ruhája, viselkedése vagy kinézete.

Képzeljétek hát, mennyire meglepődtem, amikor a Monster High-ban ebbe a goblinba és a haverjaiba botlottam. Az egyikük mondott valamit a másiknak, amikor elhaladtam mellettük, és én meghallottam az „árvíz” szót. A többiek kuncogtak, és rám néztek. Igaz, hogy a ruháim kicsit kicsik voltak rám, mert ilyen hirtelen megnőttem, és a farmerem szára nem ért le a cipőmig, sőt, határozottan úgy néztem ki, mint aki vízben gázoláshoz öltözött, de ezt én is pontosan tudtam. Ezúttal nem mentem szótlanul tovább, ahogyan eddig, hanem odaléptem a goblinhoz, megálltam előtte, lenéztem rá, és megkérdeztem:

– Szeretnél mondani nekem valamit?

Ő egyszerre olyan sápadt lett, mint egy vámpír a 100 faktoros napvédőkrém alatt.

– Nne…ne…nem. Nem, Manny.

– Gondoltam – mondtam, és faképnél hagytam.

Azt hiszem, ha annyiban hagytam volna a dolgot, nem is lett volna semmi baj, de én ezután mindent elkövettem, hogy megnehezítsem a goblin és haverjai életét. Sőt, más szörnyeket is cikizni kezdtem csak azért, mert megtehettem. Egy nap aztán, amikor éppen Howleent sértegettem, Abbey alaposan beolvasott nekem, én pedig, bár furcsán hangzik, de azt hiszem, megláttam Howleenban az általános iskolás önmagamat. Ráébredtem, hogy meg kell változnom. Ez volt az a nap, amikor miattam elvesztettük a koponyalabdameccset is.

Tudom, azt mondják, egy sárkány nem dobhatja le magáról a pikkelyeit, de szerintem ez nem igaz. Azt hiszem, csak annyi kell, hogy valaki emlékeztessen rá: mindig dönthetsz jobban is. Na meg egy kis bátorság ahhoz, hogy tényleg meg is változz.

Március 6.
Iris. Hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű név választ ad minden kérdésedre, és egyszerre megkérdőjelez minden választ?

Ma megpróbáltam beszélgetni vele. Leírtam előre, hogy mit szeretnék mondani, sőt, még el is próbáltam a tükör előtt, de amikor megláttam őt, csak annyi jutott az eszembe, hogy „Hörr hörr belabla csutak zokni macska kapar.” Ezért elsétáltam előtte anélkül, hogy megszólítottam volna.

Jaj, miért nem lehet megmutatni valakinek, hogy kedvelem azzal, hogy mondjuk felemelek valami nehezet?!

Március 8.
Heath-nél voltam videojátékozni. Megkérdezte, tetszik-e nekem Iris, és hogy akarok-e randizni vele. Mondtam neki, hogy nem tudom, és hogy ne is beszéljünk erről, de Heath nem tudta megállni, hogy ne faggasson tovább, ezért kitöltöttem a mérgemet a játékbeli karakterén.

– Öreg, ezt hogy csináltad? – ámult el. – Tök ász húzás volt!

Igazság szerint nem tudom, hogyan sikerült a játékosommal kirúgni az övét az űrbe, de az biztos, hogy jólesett.

Március 9.
Annyira szánalmas szörny vagyok! Tükörbe sem bírok nézni azok után, amit Irisnak mondtam!

Ma a harapdában igyekeztem úgy tenni, mintha észre sem vettem volna őt Draculaura, Heath, Clawd és Abbey társaságában az asztalnál. De kénytelen voltam elmenni mellettük, Heath pedig természetesen hívott, hogy üljek le közéjük. Heath néha annyira idegesítő tud lenni! De ő a legjobb haverom, és tudom, hogy csak segíteni akar, még ha nekem nincs is rá szükségem. Na jó, néha azért van.

Leültem hát Irisszal szemben, és csak bámultam a kajámat, mert olyan ideges voltam, hogy egy falat sem ment volna le a torkomon. Egy üstökösről beszélgettek, Draculaura sztorizott, és mind jót kacagtak. Én is akartam mondani valami vicceset arról, hogy Iris folyton csak a teleszkópján keresztül kémleli az eget, de csak ennyi jött ki a számon:

– Kit érdekelnek a csillagok meg üstökösök meg az ilyen baromságok? Tiszta ökörség olyan helyeket nézni, ahová úgysem juthatunk el soha!

Azonnal tudtam, hogy rosszat szóltam, ő pedig azt mondta, izomagyú vagyok, vagy valami ilyesmit, és elment. Abbey utána sietett, Heath pedig közölte velem:

– Ez szép volt, öreg. Nagyon romantikus.

Azt hiszem, ráförmedtem, hogy oltsa el magát, és én is továbbálltam. Hogy lehetek ekkora ökör? És hogyan hozhatnám helyre a dolgot?

Március 10.
Írtam egy levelet Irisnak, és bedugtam a szekrényébe.

Igazából elég sok levelet írtam neki, de mind a szobám padlóján végezte összegyűrve, mert úgy éreztem, nem sikerült kifejeznem velük azt, amit érzek. Ezért végül csak bocsánatot kértem tőle. A papírt vagy húszba hajtottam, és csak a monogramommal írtam alá, hogy ha kiesne, már szörny ne értse meg az üzenetet. A lelkem mélyén szinte azt kívántam, bárcsak olvasatlanul a kukába hajítaná, mert mi lesz, ha elolvassa, és azt mondja:

– Hát, Manny, ezt megszívtad, mert eljátszottad nálam az utolsó esélyedet is.

Legszívesebben elbújnék, de nem hiszem, hogy van a világon elég kacskaringós labirintus.

Március 12.
Már megint alig jön álom a szememre, mert újra és újra fel kell idéznem azt, ami ma történt! Főképpen egy jelenetet.

A nap elején elég morcos voltam, még Heath sem tudott felvidítani vagy kihozni a sodromból. Volt a suliban egy előadás, de nekem semmi kedvem nem volt elmenni rá. Heath azonban magával cipelt, és nagyon igyekezett, hogy korán érjünk oda, és legyen helyünk a leghátsó sorban. Eszembe jutott, hogy foglalok egy széket Irisnak is, de aztán azt gondoltam, ugyan miért akarna ő éppen mellém ülni? Ő későn ért oda, és én nagyon megsajnáltam, mert végig kellett bicegnie egy sor szörny előtt, hogy elfoglalhassa az utolsó szabad széket.

Valami kentaur vadológus tartott előadást. Elvileg a kalandjairól és a befogott, érdekes vadállatokról beszélt, de gyorsan ráébredtem, hogy valószínűleg szerinte nincsen érdekesebb lény a világon saját magánál. Éppen elbóbiskoltam volna, amikor az előadó egy kimérát vitt fel a színpadra! Emlékszem, az apám mesélte, hogy ezek az ősi lények gonoszak, veszélyesek és kiszámíthatatlanok, az előadó viszont úgy bánt vele, mintha kiscica lenne. Ekkor a kiméra valamitől megrémült, és tüzet kezdett okádni.

Mindenki menekült a vampiteátrumból, én pedig láttam, hogy Iris egyedül nem tud kijutni onnan, ezért az asztalokon át lerohantam hozzá. Láttam, hogy teljesen megrémült, ezért egyszerűen a karjaimba kaptam. Meglepődött, de hálás is volt. Én meg kivittem őt a teremből, és amikor letettem a földre, ő megpuszilt. EGY PUSZIT NYOMOTT AZ ARCOMRA!

Még mindig bajban vagyok, ha beszélnem kell vele, de most már biztos, hogy meg akarom ezt tanulni, és keményen dolgozni fogok érte!

Forrás: monsterhigh.hu